Antikkönyv.hu online antikvárium - antik könyv,térkép,képeslap,metszet,biblia

Nagyon ritka.

A haláltánc (francia danse macabre) késő középkori eredetű allegorikus műfaj, mely a költészetben, a képzőművészetben, a zenében és a színjátszásban egyaránt előfordul. A korábbi hagyományokból a 14. század második felében született meg a haláltánc, mely az élőket képben és versben figyelmeztette a halál
közelségére. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázoláson a
halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba
kényszeríti a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő embereket. A
táncmotívum kereszténység
előtti hiedelmekre utal, melyek szerint a temetőben éjjel táncra kelnek
a halottak, de hajnalhasadásig vissza kell feküdniük a sírba. Forrását a
középkori keresztény világkép megrendülésében, a társadalmi ellentétek
felszínre törésében s a pestisjárványok pusztításaiban kell keresnünk. A
haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt
minden ember egyenlő. Képzőművészetben kiemelkedő A Halál diadalát ábrázoló pisai freskó, Buonamico Buffalmacco alkotása és ifjabb Hans Holbein negyven fametszete a 16. század első feléből. A zenében a Dies irae gregorián dallamban jelenik meg motívuma, amit több zeneműben is feldolgoztak (például Hector Berlioz Fantasztikus szimfóniája, Liszt Ferenc Haláltánca). Az irodalomban igazi vándortémává vált, számos nemzet költészetében felbukkan. Egyes motívumai megjelennek Villon
költészetében és napjainkig több műalkotásban is. A magyar irodalomban
haláltánc-éneknek tekinthető a 16. századi protestáns énekszerzők néhány
műve (Heltai Gáspár, Batizi András). A haláltánc hagyományából merít Arany János Bolond Istókjának első éneke (1850) és Hídavatás (1877) című balladája, Madách Imre Az ember tragédiájának (1860) londoni színe, valamint Ady Endre Lédával a bálban (1907) című költeménye is.

Bibliofil szalon