Régi könyvek

FRIEDRICH SCHILLER (1759-1805).
Német drámaíró, költő.
1759. november 10-én született Marbachban.
Szegény kispolgári szülők gyermeke, az apja felcser, később toborzótiszt volt. Tizennégy éves korában Schiller is a katonaság felé indult, a Karlsschule nevű stuttgarti katonai akadémián jogot és orvostudományt tanult. Karl Eugen herceg tisztiiskolájának despotikus fegyelme megviselte a költői lelkületű növendéket, az elszenvedett sérelmek életre szóló nyomot hagytak benne.
1780-ban kinevezték ezredorvossá, de őt ekkor már inkább első drámája, a Haramiák foglalkoztatta, amely a mannheimi ősbemutatóján, 1782-ben óriási hatással volt a nézőkre: egy egész nemzedék ismert benne elfojtott sérelmeire és vágyaira. Károly Jenő herceget felháborította ezredorvosának lázító „komédiája”, és kaszárnyafogságra ítélte Schillert azon a címen, hogy titokban megnézte a darabja egyik előadását. Schiller megszökött Württembergből. Jövőjét a mannheimi színház intendánsának, Dalbergnek a biztatására alapozta, de már a következő darabját sem sikerült vele előadatnia.
Hányatott évek következtek ekkor Schiller életében. Egy-egy pártfogójánál és tisztelőjénél talált átmenetileg menedéket, így 1783-ban Henriette von Wolzogen asszony birtokán a türingiai Bauerbachban, ahol elkészült az Ármány és szerelem, 1784-ben egy ideig megint a mannheimi színháznál mint dramaturg, aztán a Drezda melletti Loschwitzban, Gottfried Körner házában. Itt meleg kapcsolat szövődött a fiatal költő és vendéglátója között, és a megtermékenyítő nyugalomnak köszönhetően, amelyet Körneréknél és baráti körükben két éven át élvezett, új drámáján, a Don Carloson dolgozott.
1787-ben Schiller Weimarban keresett kapcsolatokat. A „múzsa-udvar” szívesen fogadta és támogatta. 1789-től Schiller történészprofesszor a jénai egyetemen. 1790-ben Schiller megnősült, Charlotte von Lengefeldet vette feleségül, de életkörülményeinek ez a viszonylagos rendeződése el egy időre elhallgattatta benne a drámaírót. 1794-ben szoros baráti kapcsolat alakult ki közte és Goethe között, intenzív levelezés útján cseréltek eszmét terveikről és esztétikai kérdésekről. 1795-ben megalapította a „Die Horen” című folyóiratot, amelyhez Goethét is megnyerte munkatársul. Drámák helyett a kilencvenes években főleg történetírói műveket és esztétikai dolgozatokat, valamint balladákat és filozofikus költeményeket írt. 1799-ben áttelepült Weimarba, és ismét drámákat alkotott, amelyeknek a weimari bemutatásában is közreműködött. 1805. május 9-én munka közben érte a halál.

Főbb művei:
Haramiák (1782)
Don Carlos (1787, 1792)
Ármány és szerelem (1784, 1795)
A harmincéves háború története, tanulmányok (1791-93)
Levelek az ember esztétikai nevelésérol (1795-98)
Az örömhöz (óda, melyet Beethoven felhasznált IX. szimfóniájában)
balladái: Ibykosz darvai, Polykrates gyuruje, A harang éneke (1799)
Wallenstein (1796-99), Stuart Mária (1800)
Az orléans-i szuz (1801)
A messinai asszony (1803)
Tell Vilmos (1804).

Hátsó kötéstáblán: Leszik K. könyvkötő, Budapest. Fordította és bevezetéssel ellátta Dóczi Lajos. 25 sztl. táblán magyar és külfödi művészek rajzaival illusztrált, az elején egy sztl. táblán Schiller portréja látható. Az elején V-XXVII oldalon Schillerről és munkásságáról olvashatunk. Remekírók Képes Könyvtára 9.